1. fejezet

Mostmár elég rég volt, hogy bemutatkoztam ideje elhoznom az "1." Fejezetet nektek. 

2015.08.13. Csütörtök reggel korán keltem, Zolinál volt jelenésem akihez azután kezdtem edzésre járni, hogy márciusban abbahagytam a kajakot. Természetesen 5-kor keltem nem érdekelt, hogy csak 7:40-kor megy a vonatom. Szeretek pár órával korábban kelni mindig mert olyankor még elüthetem az időm olyan dolgokkal amihez épp kedvem van vagy előtte való nap nem csináltam meg. Szóval korán keltem, felöltöztem felkaptam a székről a tatyóm és szép csendben mentem le a lépcsőn nehogy nagyimékat felébresszem. Lent Bumi a kutyánk ki se mászott a kosarából fél szemmel rám sandított tudomásul vette, hogy ott vagyok és már aludt is tovább. 

Leültem a konyhába ránéztem az indavideóra, hogy van-e új rész valamelyik szezonos animéből majd mikor találtam egyet elindítottam és miközben néztem elgondolkodtam rajta mit egyek reggelire. Sajnos hónapok óta nem ettem rendesen és ez nem azért volt mert félek, hogy elhízok vagy valami más, nem, egyszerűen csak nincs étvágyam és nem érzem úgy hogy ennem kéne ezért csak akkor ettem ha éhes vagyok és ha úgy értem épp le tudok nyelni pár falatot. Most reggel se volt étvágyam de tudtam, ha kijövök Zolitól nagyon éhes leszek ezért útközben a vasút állomásnál a pékségben veszek két csokiscsigát az egyiket edzés utánra a másikat pedig ha útközben megéheznék megeszem. Megnéztem az epizódot utána egy kicsit sertepeltéltem a házban, hogy elrakjam magam után a dolgokat stb. közben Bumi is előmászott a kosarából úgyhogy kiengedtem pisilni az udvarra, én meg fogtam magam, a táskám a telefonom meg a fülhallgatóm és elindultam. 

Útközben mindig zenét hallgatok, úgyhogy miután becsuktam magam mögött a kaput és elindultam a fülhallgatóm a fülembe dugtam, keseregtem egy sort megint, hogy tönkrement a 16 gigás SD kártyám amin a kedvenc zenéim voltak meg a képeim 2009-óta, úgy mellékesen kb 1000 szám volt a kártyán és 10000 kép elég régről is úgyhogy fogtam a fejem mikor nem olvasta be a telefon a kártyát, igazából egy kis hisztirohamot kaptam pedig nem szokásom hisztizni, úgysem érek el vele semmit, de akkor kikívánkozott belőlem. Na, de térjünk vissza az eredeti fonalkámhoz. Szóval bedugtam a fülem és ránéztem arra a 20 számra a telefonomon, hogy mit hallgassak. A végén megállapodtam a System of a down Aerials-jánál úgyhogy végre tényleg elindultam az állomásra. A pékségben megvettem a csigáimat majd odamentem a peronhoz. A vonat szépen időben befutott az állomásra és indult tovább. Aznap reggel senki sem szidta a MÁV-ot. Útközben kicsit éhes lettem ezért ettem az egyik csigából de nem tudtam az egészet megenni, úgyhogy a többit meghagytam későbbre. Szokásomhoz híven már 9 előtt pár percel ott álltam a kapu ellőtt és szokás szerint Zoli megint késett egy 5 percet. Az elején mikor elkezdtem hozzá járni nehezen szoktam hozzá, hogy ne fél órával előbb jöjjek mert Zoli úgy is késik de már addigra szépen hozzászoktam. Ez a fél órával edzés előtt dolog még a kajakozásnál rögzült belém ugyanis ha fél órával korábban vagy egy órával korábban nem vagy ott edzésen valószínűleg elkésel. Ne is kérdezzétek, hogy miért. Az én egyesületemnél ez volt a módi. 

Hamar túlestünk az edzésen, szerencsére velem könnyen lehet dolgozni és csak ketten voltunk. Edzés után természetesen éhes voltam úgyhogy megettem gyorsan a megmaradt csigám majd átöltöztem, elindultam és ránéztem a telefonomra: 5 nem fogadott hívás anyától és SmS szintén anyától. Mi az isten!? Valaki meghalt vagy mi? Ránéztem az SmS-re: " Szia Baba! S.O.S gyere haza! Ma dèlre jön Kurimoto! Siess mert mèg le kell menni ebèdèrt!". Na ez már tényleg felért egy kisebb pánikkal ugyanis péntekre vártuk nem csütörtökre ránéztem az órára. Fél 11. Gyorsan elindultam, útközben felhívtam anyut és megmondtam neki, hogy kb 11-re oda érek. Most felmerülhetett benned kedves olvasóm, hogy vajon ki is az a Kurimoto. Kurimoto 4 éve jött Japánból a mi egyesületünkbe, hogy tanulmányozza a magyar kajakot. Mivel csak angolul tudtunk vele komunikálni és az én angolom a mai napig nagyon rossz ráadásul elég volt az hogy messziről csodáltam, hogy: "Jé, egy japán. De bátor, hogy egyedül idejött Mo-ra" tökéletesen elég volt nekem. Természetesen azért szívesen beszélgettem volna vele, de mondom megelégedtem azzal is, hogy messziről csodálom. Aztán otthon anyunak beszámoltam róla, hogy jött egy japán hozzánk edzésre, mire anyám: "Mindig jó ha vannak külföldi kapcsolatai az embernek barátkozzunk össze vele." Tiltakoztam. De anya nem hallgatott rám, egy idő után facebookon megtalálta és elkezdett levelezni Kurimoto-val, és így lettünk barátok. 2 évvel késsőbb Kurimoto visszament Japánba egy egyetemnél helyezkedett el, mint tanár és edző. Sokszor látogatott vissza Magyarországra és ha volt ideje mindig beugrott hozzánk egy ebédre, meg természetesen beszélgetni egy kicsit, még akkor is, ha se én se anyu nem vágtuk annyira az angolt. Szóval Kurimoto jött Magyarországra és most tudott beugrani hozzánk.

Mikor odaèrtem anyuékhoz Glória anyu egyik barátnője aki éppen anyuék allatt lakik, akkor kérdezett vissza anyunak, hogy akkor 12-re jöjjön-e és anya igennel felelt. Köszönök nekik mire anya mondja, hogy Glória segít tolmácsolni beszélgetés közben, hogy megértsük egymást rendesen Kurimotoval. Glóriáról annyit tudni kell, hogy magyar viszont a szülei munkája miatt külföldön nőtt fel és amíg fel nem nőtt nem is beszélt magyarul viszont legalább 6 nyelven anyanyelvi szinten beszél, mostmár magyarul is. Glória elköszönt és mondta, hogy akkor majd jön 12-re mi meg anyuval lementünk a ház melletti kis büféhez kaját venni mert anya nem főzött. 12-kor már tűkön ülve vártuk, hogy a kapucsengő megszólaljon (Kurimotot mindig szívesen láttuk, de úgy álltalában mindenkit.), majd mikor megszólalt beengedtük a kapun. Mikor felért nagy boldog mosollyal köszöntöttük egymást bemutattuk neki Glóriát és leültünk enni. Sok mindenről beszélgettünk peldául, hogy Kurimoto amíg az iskolánál nem kapott munkát kürtöskalácsot és kávét árult (Vett egy kis bódét és onnan árulta őket), és ilyenek. Aztán átterelődött rám a beszélgetés és mondtuk neki, hogy abbahagytam a kajakot. Nagyott nézet megkérdezte, hogy mièrt. Elmeséltük neki, hogy edző problémáim voltak, hogy az edzővel nem voltunk egy hullámhosszon és egy csomó mindent kipróbáltunk, hogy tovább tudjak kajakozni, felkerültem a felnőttekhez mert a kicsikhez nem akartak berakni mert túl gyors vagyok a felnőttek viszont folyamatosan utaztak és nem mehettem velük, ezért mindig egyedül edzettem de egy idő után mindig visszakerültem ahhoz az edzőhöz ráadásul annyira kiégetett testileg és lelkileg is, hogy folyton beteg voltam és pszichológushoz kellet járnom. Azt a lehetőséget, hogy átmenjek egy másik egyesületbe tőből elutasítottam mert nekem ez az egyesület volt az egyetlen és az ha átmegyek egy másik egyesületbe költséggel is jár (nem olcsó), meg nem tudtam volna utána a saját egyesületem embereinek a szemébe nézni és semmi sem garantálta, hogy egy másik egyesületnél nem fog velem az edző ugyanúgy bánni mint itt. Úgy éreztem én ezt nem akarom.(ne tudjátok meg, hogy miután abbahagytam a kajakot miket vágtak a barátaim meg a család a fejemhez. Az egyik barátom szabályosan nem szólt hozzám vagy egy hétig mert szerinte is meg a többiek szerint is elpazarolom a tehetségem. Az okés, hogy jó eredményeim voltak de szerintem a többiek is vannak olyan jók mint én és miután ezt hangosan is kimondtam totál hülyének néztek. Erre a mondatomra kaptam meg mindenkitől az "Aha, és ezért vertél le mindig mindenkit 1000 méteren is vagy 200 méterrel." Nem baj. Még mindig az a véleményem, hogy a többiek is vannak olyan jók mint én.). Miután anyu befejezte a sztori elmesélését (a felénél átvette a szót mert szerinte nem úgy meséltem el ahogy kellett volna.) Kurimoto ült egy ideig gondolkodott majd rákérdezett, hogy: "Akkor nem szeretnéd folytatni itt magyarországon a kajakot?" Rávágtam, hogy nem. Gondolkodott majd feltett egy kérdést de nem értettem rendesen ezért ráhagytam Glóriára, hogy lefordítsa. Glóra póker arcal tolmácsolta nekem a kérdést: 

" Ha azt mondanám, hogy lenne lehetőséged Japánban tanulni és folytatni a kajakot, úgy hogy én lennék az edződ, folytatnád?" 

Ez volt az a pillanat amikor percekre ami csak pár másodperc volt feszült csend telepedett az asztalhoz, majd kiejtettem azt a szócskát az ajkaimon ami alig egy röpke másodperc alatt megváltoztatta az életem: "yes." és ekkor eltört a mécses. Nem bírtam visszatartani, elsírtam magam. Sírva köszöntem meg Kurimoto-nak és miközben elmentem egy zsepiért gondolatok cikáztak a felyemben: "Tènyleg helyes volt ilyen hirtelen ravágnom, hogy igen? Tényleg vissza tudok majd ülni a hajóba ha eljönne az ideje? Nem fogom feladni?" Hamar elnyomtam magamban ezeket a gondolatokat bár az árnyékuk megmaradt, de nem volt baj elèg fényt sugároztak azok a gondolatok, hogy: "Japán, és Külföldön tanulhatok" és így tovább. Mikor visszamentem (már összeszedetten) Kurimoto elmondta, hogy megpróbál beszélni az egyetem igazgatójával (ahol dolgozik), hogy ösztöndíjat kaphassak, de szerinte simán fog menni, viszont csak szeptemberben tud vele beszélni mert addig nem lesz Japánban és amúgy is akkor kezdődik a tanév az egyetemen, előtte nem tudnának beszélni és intézni semmit. Bólogadtam, hogy oké megértettem. Ezután még beszélgettünk. Anyuék elszórakoztak rajta, hogy szinte minden házimunkát eltudok végezni viszont a vasalással hadilábon állok és, hogy majd otthon vasaló edzésekre fogok járni. Szerintem ez még mindig nem vicces, de anyuék nagyon jól szórakoztak rajta én meg rajtuk. Tudni kell rólam, hogy én nagyon sokat mosolygok és nevetek. Ha valaki elkezd mosolyogni vagy nevetni mindig eláraszt a boldogság és én is elkezdek mosolyogni/nevetni, ez lehet hülyén hangzik és furcsa de tényleg ez van, viszont poénkodni nem tudok és nem mindig értem a viccet (ezért előre is bocsánatot kérek a poénjaimért. :D).

Na szóval miután kiszórakoztuk magunkat Kurimoto elment, mi összepakoltunk és megfogadtam, hogy amíg meg nem jön a levél, hogy megkapom az ösztöndíjat nem mondom el senkinek elég ha Glória, anya, mama és az egyik legjobb barátom tud róla: Dani. Csengének a másik bff-emnek is elakartam mondani, de ő is kajakozik mondjuk már nem annál az egyesületnél ahova mindketten jártunk de ahogy ismerem biztos elkotyogta volna akaratlanul és ha valaki valamit elkotyog akkor az már nem titok többé, ráadásul mi akartuk az egyesülettel tudatni, hogy ha kimegyek és nem azt akartuk, hogy valahonnan másodkézből tudják meg. Így, majd szétszakadt a melkasom a bűntudattól, hogy nem mondtam el neki, hogy kaptam egy lehetőséget és lehet, hogy kimegyek külföldre, de kibírtam.

Teltek a hetek közben átcsúsztam augusztus végén egy olasz pótvizsgán (Sikerült megbuknom olaszból 9. év végén, nem vagyok büszke rá de ez van.) és ezzel el is múlt az augusztus. Csengének még mindig nem mondtam el, Dani úgy fogadta mint ahogy én álltam hozzá egy héttel utána, vagyis kicsit pesszimistán. Aztán jött a szeptember. Az idegesség és feszült várakozás ránk telepedett. "Vajon megkapom az ösztöndíjat?" Ha feltettem ezt a kérdést anyu és mama mindig ugyanazt mondták: "Biztos, hogy megkapod, egy ilyen lehetőséget nem hagynának elúszni." Azért én még kételkedtem. Teltek a napok és úgy éreztem, hogy az ösztöndíj és a kiutazás lehetősége csak egy a valóságnak tűnő álom volt. Az ösztöndíjjal kapcsolatos gondolataimat mélyen eltemettem az agyam egy kisebb zugába és helyette az iskolára kezdtem koncentrálni, de azért még néha rákérdeztem anyuékra, hogy szerintük lesz-e ösztöndíj, és még mindig ugyanazt a választ kaptam. Ettől a választól nem lettem jobban. Aztán egyik nap mikor még volt mobilnetem a szünetben bekapcsoltam, gondoltam megnézem Dani válaszolt-e már a reggel küldött üzenetemre. Aztán mikor bekapcsolt egy csoport üzenet ugrott az arcomba amit Kurimoto kezdeményezett. 2015.09.16. Szerda. Az életemben egy újabb mérföldkő jelent meg. 7 évre kaptam ösztöndíjat Japánba. 3 év gimnázium és 4 év egyetem + kajak. Elsírtam magam. Sírva hívtam fel anyát , mert láttam ő meg nem olvasta az üzenetet. Sírva és akadozva mondtam neki, hogy felvettek, megyek Japánba. Rögtön ment a géphez és elolvasta az üzenetet, nagyon boldog volt ő is nagyimat is felhívtam neki is elmeséltem ő is nagyon boldog volt. Anya közben felhívta Glóriát, hogy fordítsa le nekünk pontosan nehogy az legyen, hogy valamit félre néztünk és segítsen válaszolni meg a kérdéseinket feltenni. Dani nem fogadta olyan jól de gratulált és mondta, hogy mellettem áll és használjam ki ezt a lehetőséget mert nem mindenkinek adatik meg. Ezt jól tudtam. Boldog voltam. Nagyon. De volt valami ami nagyon elkerülte a figyelmem. Nem említettem, de mi úgy hittük akkor megyek ki ha megtanultam japánul. Úgy kalkuláltunk, hogy kb. 1-3 év múlva leszek olyan szinten japánból, hogy tudjak kint tanulni és megértsem az órák anyagát. Az üzenetben viszont az állt: "Mi úgy gondoltuk Fanninak elég egy hónap, hogy mindent elintézzen ahhoz, hogy ki tudjon jönni és nyelvtanulás celjából az lenne a legjobb ha minél hamarabb kijönne és elkezdené, mert áprilisra már beírattam a gimnáziumba és a gimnáziumban csak japánul tanítanak. Október végére már mindent eltudunk itt kint rendezni és betudjuk fogadni. (Japánban áprilisban van tanévkezdés.)" Tudjátok ez volt az a pont amikor minden a feje tetejére állt, elkezdődött a kapkodás és minden és mindenki meghülyült. 

Írta: Fannabelle